Gus G.: Fearless

Előadó: Gus G.
Cím: Fearless
Ár: 5000ft
Megjelenés: 2018
Tagok: 
Gus G.-gitár
Dennis Ward-ének, basszusgitár
Will Hunt-dob
Kiadó: AFM Records
Csomagolás: Digipack (Deluxe Edition)
Műfaj: Hard rock
Típus: Nagylemez
Dallista:
01.Letting go
02.Mr.Manson
03.Don't tread on me
04.Fearless
05.Nothing to say
06.Money for nothing
07.Chances
08.Thrill of the chase
09.Big city
10.Last of my kind
11.Little ain't enough
12.Aftermath
Borító: Ahhoz képest, hogy nem nagyon szeretem az olyan borítókat, amelyeken a zenekar van rajta, mostanában elég sok olyan lemez jött ki ilyen borítóval, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Ennél a lemeznél is ez áll fent, igaz, hogy egy szóló lemezről beszélünk, ahol megérthető, hogy nem egy festmény, hanem maga a zenész van a borítón. A fotó nagyon jól sikeredett, tetszik, ahogy a gitárt odaillesztették mintha lebegne, jók a színek, egy tökéletes szólólemez borító.
Letting go: A lemez egyből egy kemény rock témával robban be és egyből magával ragadja a hallgatót. Dennis Ward nemcsak egy remek basszusgitáros, hanem egy nagyon jó énekes is, örülök, hogy az egész lemezen ő énekel. Hogy a mestert is dicsérjük egy kicsit, Gus nagyon jó riffet és ízes szólót írt  ehhez a dalhoz.
Mr.Manson: A dal hozza az elvárt formát: nagyon jól szól. Az intróban az erőteljes basszusszólam nagyon jól hangzik. A gitártéma nem olyan erős, mint az előző dalban, de ezt kompenzálja Dennis jól megírt dallamai. Viszont a szólógitár az hozza azt amiért szeretjük Gus G. munkásságát: eszeveszetten jó és dallamos. Ilyen szólók után érthető, hogy miért is játszott Ozzy csapatában éveken keresztül.
Don't tread on me: A lemez harmadik dala nem hoz nagy áttörést, méltóképpen követi az előtte lévő másik két dalt, egy nagyon erős, vérbeli hard rock dal.
Fearless: Amikor láttam, hogy megjelent a lemez, először azt hittem, hogy egy full instrumentális gitárhősködést kapunk a görög mestertől, de nem így lett. A lemezen ez az első intrumentális dal, és egyben a címadó dal is. Engem már az elején lévő akusztikus kis görög folk rész teljesen levett a lábamról, a többi már csak hab a tortán. Tetszik, hogy nincs nagyon elnyomva  a basszusgitár, de azért érződik, hogy min van igazából a hangsúly. Az egész tök izgalmas, többszöri hallgatás után sem válik unalmassá, ami egy instrumentális tételnél elég nagy dolog. 
Nothing to say: Az egyik kedvenc dalom  a lemezről,  véleményem szerint ennek a dalnak van a legjobb szövege az összes dal közül, egy nagyon érzelmes és sokatmondó dal. Kerülhetett volna több ilyen ballada a lemezre, a mester bizonyságot tett róla, hogy nemcsak a tekerés megy neki, hanem tökéletes balladákat is tud írni.
Money for nothing: Érdekes módon egy feldolgozás is felkerült a lemezre: a Dire Straits Money for nothing-ja. Az eredetit ismerve egy kicsit paráztam az egésztől, mivel azt nagyon nem szeretem. De ezt a feldolgozást hallva el voltam képedve. Ha nem tudnám, hogy ez nem egy friss szerzemény, hanem egy feldolgozás nem hinném el. Gus-ék nagyon jól  a képükre formálták, ezzel egy hatalmas meglepetést okozva.
Chances: A lemez legdallamosabb és külsősöknek a  legbefogadhatóbb dala. Simán szerepelhetne ez a dal akármelyik nagy arénarock banda lemezén. A hatalmas kaliberű refrén sokat nyom a latba, engem is ez a dal késztetett arra, hogy meghallgassam a teljes lemezt, és örülök, hogy így lett, mert így megismerhettem  2018 legjobb lemezét (persze ez csak az én véleményem). 
Thrill of the chase: Egy újabb instrumentális dal következik a sorban. Kicsit nehéz lenne a Fearless    -szel összehasonlítani, mivel mindkettő nagyon erős. Nagy zenei megfejtésék nem is kellenek ide, annyi elég, hogy ez egy mestermű. 
Big city: Ez volt az egyetlen  dal, ami első hallgatás után valahogy nem feküdt. Pedig minden megvan benne ami az előzőekbe: nagyon jó dallamok, erős gitártéma, jó szöveg, de valahogy mégsem akart feküdni. De többszöri hallgatás után sikerült ezt is megkedvelnem pont úgy, mint a többi dalt.
Last of my kind: Első hallásra az ember azt hinné, hogy íme itt a következő ballada a lemezen, de a bevezető verze után egyből rádöbben, hogy bizony egy ez kőkemény rock dal. Tetszik, ahogy vegyítve van az akusztikus téma a kemény torzított témával. A standard lemez ezzel  a dallal ér véget, és azt kell mondjam, hogy ennél jobb befejező dalt nem is választhatott volna a mi görög hősünk a lemezéhez. 
Little ain't enough: Mivel mi a deluxe kiadást elemezzük, ezért még kaptunk 2 nagyszerű dalt. Az első bónusz dal egy örülten jó rock dal lett. Sok lemeznél a bónusz dalok teljesen elrontsák a lemez adta élményeket, mivel a legjobb dalokat felteszik a standard lemezre is. A mi esetünkbe ez nem így van. Egy olyan dalt kaptunk, hogy hiányozna ha nem lenne. A dallamai tökéletesek, a gitár továbbra is rohadt jó, semmi panaszunk nem lehet rá. 
Aftermath: A záródal pedig egy újabb instrumentális tétel, ami tökéletesen levezeti a lemezt. Az elején van egy kis riffelés bevezetésnek, majd ezután berobban a szóló. Egy erős lemezt raktak össze a srácok a mi görög hősünknek, várom a folytatást (remélem minél hamarabb és, hogy ugyanilyen jó is lesz). Én át is adom ennek a lemeznek a 2018 legjobb albuma díjat, mivel egy zseniális remekmű az egész album. 
Értékelés: 10/10