Guns n' Roses: Appetite for Destruction

Előadó: Guns n' Roses
Cím: Appetite for Destruction
Ár: 3700ft
Megjelenés: 1987
Tagok: 
Axl Rose-ének
Slash-gitár
Steven Adler-dob
Duff McKagan-basszusgitár
Izzy Stradlin-gitár
Kiadó: Geffen Records
Csomagolás: Jewel case
Műfaj: Hard Rock
Típus: Nagylemez
Dallista:
01.Welcome to the jungle
02.It's so easy
03.Nightrain
04.Out ta get me
05.Mr.Brownstone
06.Paradise city
07.My Michelle
08.Think about you
09.Sweet child o' mine
10.You 're crazy
11.Anything goes
12.Rocket queen
Borító: Miután  a kiadó nem akarta, hogy a lemez azzal  a borítóval jelenjen meg, amit a srácok elképzeltek (a szörny, aki megtámadja a robotot  aki megölt egy nőt), lett ez, azóta ikonikussá vált keresztes borító. Személy szerint nekem sokkal jobban tetszik, mint amit elképzelt a banda.
Welcome to the jungle: Ahogy berobban a dal, olyan mintha visszautaznánk a '80-as évek végére, amikor még a rock zenének nem volt ilyen  mostoha sorsa, mint napjainkba. Ritka eset, hogy a debütáló albumot nagyon szeressem, de márcsak ahogy elindul a lemez, már azért is megéri meghallgatni. A gitárok nagyon rendben vannak, tök jó riffekből áll, Axl hangja meg valami varázslatos.
It's so easy: A lemez úgy állt össze, hogy a srácok hoztak pár dalt az előző projektjükből. Ez a dal is ilyen, a basszusgitáros Duff McKagan hozta magával, ezért  a verzékbe az ő hangja hallható. De majd egy-egy helyen újra hallható a Axl hangja is. 
Nightrain: A dal hozza a '80-as évek arénarock világát: fogós énektéma, könnyed riff és egy ultra szóló. Slash kitett magáért, derekasan kiszólózgatta magát a dalban, méghozzá ízléses módon. Nem lett túl se túl kevés.
Out ta get me: Egy újabb igazi arénarock dal jön a sorba. Legjobban az tetszik a dalban, hogy Axl hangját többször is felvették, és az szól vokálként is. Slash hozza a szokásos formáját, egy ízes szólót is írt a dalhoz, ami nagyon passzol a fő riffhez és az Axl énekéhez is. 
Mr.Brownstone: Az első dolog, ami megüti a fület a dal hallatán, hogy Axl sokkal mélyebben énekel, mint az előző dalokban, és csak a vége fele megy vissza fel a megszokott hangnembe. A dalt Slash és Izzy írta a heroin függőségről. Az USA egyes régióiba a heroint csak Brownstone-ként emlegették.
Paradise city: A soron következő dal minden idők egyik legismertebb Gn'R dala, rengeteg házibulin felcsendül, a rádiók még így 32 év után is folyamatosan játsszák, pedig nem az a bizonyos rádióbarát dal már csak a hosszát nézve is (6:46).  A zenekar sose a szövegeiről volt híres, de ennek a dalnak kifejezetten jól sikerült a dalszövege. Tetszik a dalban lévő tisztább, crunch-osabb hangzás, a fél hanggal lejjebb hangolás pedig megkönnyíti az Axl dolgát. Ez a dal egy örök klasszikus, 32 év után is egy remekmű.
My Michelle: A dal egy akusztikus, bontogatós introval kezdődik, ami idővel átvált a megszokott torzított hard rockba. A verzék szerintem nem valami izgalmasak, de a refrén a lemez legjobb pillanatai közé sorolható. Slash nagyon jó szólót írt a dalhoz, semmi kifogásolni valót se találok benne.
Think about you: Itt már nem fenyeget az a veszély, mint az előző dalnál, a verzéket és a refrént egyformán jól eltalálták a srácok. Amit érdekesnek találok, az  a refrén alatti akusztikus gitár rész, ami tök jó az elektromos gitár mellett, egyáltalán nem zavarja az összképet. 
Sweet child o' mine: A soron következő dalt simán nevezhetjük a legnagyobb dalnak a Gn'R történelmében. Az introban lévő szóló minden kezdő gitáros előbb-utóbb megtanulja, mivel nem nehéz és ultra menő. A lemez megjelenésekor mondták egy újságírónak, hogy van egy nagy sláger a lemezen, aki persze sose találta meg (mivel végig se hallgatta és abban az időkben a slágereket mindig a lemezek elejére pakolták). Emellett a dal még simán nevezhető egy gitárhős dalnak is, mivel jobbnál jobb szólók és riffek vannak benne.
You 're crazy:  A lassabb téma után visszatérünk a zenekarra jellemzőbb pörgősebb dalokra. A dal első verzéjében Axl énektémája  engem egy kicsit a korai AC/DC demókra emlékeztet, ami persze a refrénre visszatér a megszokott Guns stílusba.
Anything goes: Egy újabb mocskos arénarock dal jön a sorban. A srácok továbbra se fogytak ki a jó riffekből és a kellemes dallamokból. A legtöbb dal azért egy síkra megy, de valahogy mégsem lesz unalmas ez az egész story. Egy-egy dallam (itt például ami a refrénbe van) megtöri a lemez a hard rock stílus okozta monotonítását, és így nem lesz egy üresjáratnak tekinthető dal sem  a lemezen.
Rocket queen: Zárótételnek egy rohadt jó dalt választottak a srácok. Mikor meghallottam a refrént, egyből az egyik kedvenc dalommá vált ez a szám. Csak úgy árasztja magából az energiát, de mégis megvan az a lemezlevezető feelingje is. A dalban egy-két meglepetés is elvan rejtve, mint például egy kéjes női hang. Egy biztos, ez minden idők egyik legnagyobb Hard Rock lemeze, és az is lesz amíg világ a világ.
Értékelés: 10/10