Metallica: Hardwired..to self-destruct

Előadó: Metallica
Cím: Hardwired...to self-destruct
Ár: 5000ft
Megjelenés: 2016
Tagok:
James Hetfield-ének, gitár
Lars Ulrich-dob
Kirk Hammett-gitár
Robert Trujillo-basszusgitár
Kiadó: Blackened Recordings
Csomagolás: Digipack
Műfaj: Thrash metal
Típus: Nagylemez
Dallista:
CD1
01.Hardwired
02.Atlas, rise!
03.Now that we're dead
04.Moth into flame
05.Dream no more
06.Halo on fire
CD2
01.Confusion
02.ManUNkind
03.Here comes the revenge
04.Am I savage?
05.Murder one
06.Spit out the bone
Borító: Mikor a zenekar 2016-ban bejelentette, hogy kiad egy új nagylemezt 8 év után, kíváncsi lettem, hogy vajon milyen lesz a borító, mert a '80-as években jobbnál jobb borítókkal látták el a lemezeiket. Először egy kicsit furcsának láttam ezt a borítót, de az idő elteltével megszerettem. A borító különlegessége, hogy 4 verzióban érhető el: ez a normál CD borító, de a deluxe edition CD-é megint más, d vinyl-é megint más, és a deluxe vinyl-é pedig megint más. Szerintem ez egy kicsit túlzás, de mit várunk egy olyan zenekartól, mint a Metallica?

Hardwired: Újabb 8 év után a zenekar kiadta az újabb nagylemezét. Ez a mondat már nagyot ütne egy közepesen ismert banda esetében is, hát akkor a Metallica esetében. A nem annyira sikeres Death Magnetic után (ami nekem nagyon tetszett) elég nagy vihart kavart a zenekar bejelentése, miszerint 2016 novemberében végre jön az új lemez. A lemez egy kemény thrash dallal kezdődik, ami visszatükrözi a korai Metallica-t. Kemény feszes tempó jellemzi a dalt, a feszességét egyedül csak a szóló töri meg egy kicsit, de mentségére legyen mondva, igen erős szóló lett. 
Atlas, rise!: A következő dallal egy kicsit visszavettek  a tempóból a srácok, de minőségből nem. A dal szövege a görög mitológiai hős, Atlasz történetén alapszik (aki nem tudná a mitológia szerint Atlasz Zeusz büntetése gyanánt a vállán kell tartsa a világot), a dalban az egyedül megvívott harcokat, a szenvedést és a magányt szimbolizálja. A zenei alapok jók, Lars még most odatette magát, jók lettek a dobtémák. Hogy élőben hogyan fogja eljátszani őket, az megint más dolog. 
Now that we're dead: A következő dal az előbbieknél egyszerűbb, de annál nagyszerűbb zenén alapszik. Véleményem szerint, megmaradt a dalszerkezet egyensúlya, lehet, hogy egyszerűbb lett a zene, de sokkal dallamosabb lett a refrén. Nagyon fülbemászó, monumentális dallamai vannak a bridge-nek és a refrénnek is. A dal simán tekinthető egy szerelmes dalnak, de olyan thrash metal szinten. Szerintem a szólógitár egy kicsit feleslegesen van benne a dalban. Egy kicsit olyan érzésem van tőle, hogy ''mutassuk meg, hogy van és kész.'' De hála az égnek, a többi dalban nem érezhető ilyen.
Moth into flame: Véleményem szerint a lemez legerősebb dala. A zenéje nagyon dallamos, és olyan érzést vált ki, hogy kapjuk elő a gitárt és kezdjük el játszani. A szövege is elnyeri a lemezen szereplő legjobb dalszövegnek járó díjat. A dalszöveget Amy Winehouse isnpirálta, de a szöveg lehetne igaz még sok más sztárra is, akik nem bírták feldolgozni a hírnevet és így lesüllyedtek a drogok és az alkohol világába.
Dream no more: Egy sokkal mélyebb dal következik a sorban. Zenében, szövegben és dallamokban is jobban érződik a mélység, mint az eddigiekben. A dal engem egy kicsit a '90-es évekbeli Metallica-ra emlékeztet, főleg a riff miatt. Ebben a dalban különösen jól áll a wah pedálos szóló, nekem nagyon bejön. A lemez nagyon jól átíveli a Metallica élet útját, mintha a régi lemezeket hallgatnánk, de valahogy mégis más.
Halo on fire: Az első CD záródala az egész album leghosszabb és legprogresszívebb dala is egyben. A szokásos torzított riffel indul, majd a verzéknél áttér egy akusztikus felbontós témára, majd a refrénnél megint vissza a megszokott torzított témákra. Majd  a dal felétől jön egy nagyon hosszú instrumentális rész, ami egészen a dal végéig kitart. Érdekesek ezek a váltások, de nem zavaróak. 
Confusion: A lemez azért lett 2 CD-s, mert a srácok visszaakartál hozni  a bakelit korszakot, amikor még volt A és B oldal. Így az első CD-re az A oldal, azaz a jobb dalok kerültek, még  a második CD-re a lemez gyengébb dalai. Ezzel azért nem mindig értek egyet, mivel a 2-es CD-re is kerültek fel olyan dalok, amik a lemez első felében is megállták volna a helyüket. Ilyen például ez a dal is. Tökéletes riff, tökéletes dallamok. Egy majdnem 7 perces tételről beszélünk, de ez egyáltalán nem zavaró a dal minősége miatt. 
ManUNkind: Egy nyugis, szinte komolyzenei akusztikus témával kezdődik a dal, ami hirtelen átvált a megszokott témákra. Nem olyan hosszú, mint az előző dal, de  itt viszont érzik a dal hosszúsága. Vannak benne igen izgalmas pillanatok, de egészében nézve mégsem olyan izgalmas, mint az előző dal,ezért is tűnik túl hosszúnak. 
Here comes the revenge: Ezzel a dallal elérkeztünk a ''B oldalas'' dalok legjobbikához. Szerintem ebben a dalban minden benne van, ami összeköti a régi és a jelenkori Metallica-t. A kitűnő riffek, a dallamosság, az elképesztő szöveg. A legjobban  a dalban a verzék dallamossága tetszik. Látszik, hogy a srácok, Hetfielddel az élen nagyon keményen dolgoztak, hogy egy remek lemezt rakjanak össze. 
Am I savage?: Ebben  a dalban újra előkerül a mélység és a nyersség. Egy hatalmas nyers energia töltet az egész dal. Valószínüleg ezért használta fel a WWE a Wrestlemania 33 rendezvényén. Tetszik a fő riff és a nyers dallam. 
Murder one: Ha a dalok, vagy dalszövegek születésének a hátterét nézzük, akkor talán ennek a dalnak a legjobb és a legszomorúbb is a háttér története. Ugyanis 2015-ben eljött az, amire senki sem számított a rock szcénában: meghalt Lemmy. Ezért  a zenekar írt egy dalt Lemmy-ről, ami az egyik legjobb dal is lett a lemezen. Tetszik a szövege, aki egy kicsit is ismerte Lemmy-t, vagy a Motörhead-et, az már egyből tudni is fogja, hogy kiről szól a dalszöveg, hiszen rengeteg utalás van rá. Ez egy nagyon szép gesztus volt a Metallica-tól, nem hiába ők a legnagyobbak.
Spit out the bone: Így a lemez végére meglepiként egy olyan thrash zúzás került fel, hogy azt hittem leszakad a fejem a nyakamról a headbangtől. Utoljára ilyet talán a Master of Puppets lemezen hallottam, vagy még ott sem (pedig az  a lemez a thrash metal definíciója). Nagyon intenzív, jól kihallatszik a dupla lábgép, de azért a gitárok is megmaradtak élénknek. Nem gondoltam volna, hogy még fogunk ilyen zúzást hallani a Metallica-tól, de úgy tűnik, hogy vannak még csodák.
Értékelés: 10/10