Judas Priest: Screaming for Vengeance

Előadó: Judas Priest

Cím: Screaming for Vengeance

Megjelenés: 1982

Tagok:

Rob Halford - ének

K.K. Downing - gitár

Glenn Tipton - gitár

Ian Hill - basszusgitár

Dave Holland - dob

Kiadó: Columbia

Műfaj: Heavy metal

Típus: Nagylemez

Dallista:

01.The Hellion

02.Electric Eye

03.Riding on the Wind

04.Bloodstone

05.Take These Chains

06.Pain and Pleasure

07.Screaming for Vengeance

08.You've Got Another Thing Comin'

09.Fever

10.Devil's Child

Borító: A lemez borítója már akkor kuriózumnak számított ’82 – ben, mikor megjelent, mert a sárga háttérszín igencsak vonzza a tekinteteket és azért az a madár sem utolsó amire felkapja az ember a fejét.

       A klasszikus heavy metal színtéren a Judas Priest ma már egy fogalom lett. Olyan lemezekkel a hátuk mögött, mint a British Steel, a ’90 – es évek csúcs metallemeze, a Painkiller, vagy a mai cikkünk témáját szolgáló Screaming for Vengeance album. A nagysikerű British Steel lemez után egy évvel jött a Point of Entry lemez, ami egy kissé másabb vonalat képvisel, majd erre egy évre jött a Screaming lemez, ami visszahozta a Judas Priestet a sikerre vezető út felé. 

      A lemez felvezetője a The Hellion című tétel, ami egy rövid instrumentális szerzemény, ami igazából egy plusz introja a lemez igazi kezdésének, az Electric Eye – nak. Az Electric Eye – hoz a srácok egy nagyon nagyon erős introt kerítettek a srácok, amiről rögtön felismerhető lesz a nóta. Dallamok terén is hozta a megszokott formáját Halford úr, könnyen megjegyezhető, de annál érdekesebb harmóniákkal dolgozott, hogy a dal egyszerű legyen, de sláger is. Ezt követi a Riding ot the Wide, ahol egy kicsit jobban dominálnak a klasszikus rockzenéből átvett sémák, de jól áll nekik ez is, tökre illik a képbe. A (Take These) Chains esetén egy kicsit levették a lábukat a gázpedálról a srácok, mondjuk ez nem lett hátrány semmilyen szempontból, mert így legalább megmutatták az epikusabb oldalukat is. A lemez címadója szerintem nem lett egy annyira ütős dal, mint a címe – az azért elég hatásos tud lenni. A Fever egy nyugodt, akusztikus indítással, majd az elektromos gitárok visszatértével csábítja el a rajongóknak, mondjuk igaz, ami igaz egy elég kellemes nóta lett. Zárótételként a Devil’s Child került fel a lemezre, aminek nem is kevés AC/DC íze van, tisztára olyan, mintha egy AC/DC cover lenne, de valahogy mégis azt tudom mondani, hogy nem érzik műnek a nóta, sőt, tetszik. 

      Mindezek után, megértem, hogy járt be ez a lemez ekkora életutat, és hogy írta be magát a rock and roll és a heavy metal történelemkönyvébe egy örökkévalóságig.

Értékelés: 10/10