Előadó: Metallica
Cím: S&M 2
Műfaj: Koncertfilm
A Metallica igencsak kinőtte magát az elmúlt 40 évben. Bár
szokásuk letérni a biztos útról és a bizonytalant választani, amin hol
elbúknak, hol pedig a csúcsra törnek. Ilyen volt például az a bizonyos 1999 –
es koncertre, amikor is a heavy metal zenekar mellé szegődött a san fransiscoi
szimfonikus zenekar és igencsak átalakították a dalokat. Erről a monumentális
koncertről a cikk itt található. De nem is a Metallicaról lenne szó, ha 20 év
után ne akarnák újra megcsinálni ezt a banzájt, egy felfrissített
koncertműsorral és sokkal modernebb technikával.
A film egy rövid
városnézéssel kezdődik, ahol feltűnik egy – két Metallica plakát, meg egy pár
Metallica pólós emberke, ami szerintem egy jópofa kezdés, főleg alatta az
aláfestő zene, de azért személy szerint jobban örültem volna egy werkfilmnek,
hogyan épült a színpad, hogyan készültek fel a koncertre. A koncert elején egy
hosszabb instrumentális tétellel kezdtek az öregek, cím szerint a The Call of
Ktuluval, majd innen kezdődik a konkrét Metallica koncert a For Whom the Bell
Tollsszal és a meglepetést okozó The Day That Never Comesszal. Már ebben a
három számban is nagyon érződik a szimfonikusok hatása, tényleg különlegessé
teszi a dalokat. Érződik az eltelt húsz év, és hogy ez már a második
próbálkozása a zenekarnak, hiszen nagyobb hangsúlyt is kaptak a szimfonikusok
és jobban bele is épültek a dalszerkezetekbe. Ha a dalokat nézzük nem csak a
régi nagy klasszikusok kerültek terítékre, mint a One, a Nothing Else Matters
vagy az Enter Sandman, hanem a legutóbbi, a Hardwired…to Self – Destruct
lemezről is kerültek elő dalok, mint a Confusion, a Moth Into Flame és a Halo
on Fire. Persze egy jó pár meglepetés dal is került be a műsorba, amire
egyáltalán nem számítottam, mint az Unforgiven III vagy a The Outlaw Torn, és
ha már részben szimfonikus koncertről beszélünk, szükséges volt néhány
különleges tételt is betenni a műsorba, mint a The Iron Foundry, Opus 19 – et.
A Metallicához híven, a látvány sem volt az utolsó. Nagyon szívesen részt
vettem volna a koncerten, de sajnos ez nem valósulhatott meg, így csak a
megfilmesített verziót csodálhattam meg, ami igencsak jól sikerült, nem hiába a
mozikban is leadták a koncertfilmet. A látványelem a fényekkel minimálisak, de
hatásosak voltak. Tetszett, hogy sokkal inkább a zenészekre helyezték a
hangsúlyt a filmben és nem a látványelemekre, mert ez az este tényleg a zenérő
szólt. A vágások tökéletesek, szépen és folytonosan követik egymást. De nem
mehetünk el szó nélkül a zenészek mellett sem. Hetfielden itt már igencsak
látszott a kor és a problémák, de hősiesen végig tolta a két és fél órás
koncertet irigylésre méltó módon. Kirk és Rob a csapat oszlopos tagjai, látszik
mennyire összeépült a játékuk, nélkülük biztos más lenne ma a Metallica. Lars,
ő egy külön történet, bár játszani még most sem tanult meg (csak viccelek, még
most elég jól tolta az öreg), de nem állta meg, hogy ki ne ugorjon a dobok
mögött, és el ne mondja a magáét. Szót kell ejtsünk a karmesterekről is, hiszen
nélkülük ez nem valósulhatott volna meg. Edwin Outwater szépen vezette a
koncert nagyrészét, látszott, hogy egy vérbeli profi irányít a színpadon. A
munkáját segítette Michael Tilson Thomas, aki néhány számban átvette a
vezetést. Ketten remek párost és maradandót alkottak.
A film megnézése után
arra jutottam, hogy egyértelműen kellett ez a „remake”, ebből a szimfonikus
csodából, hiszen a technika és az ismétlés miatt még magasabb szintre tudták
emelni a srácok a produkciót.
Értékelés: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése