Előadó: Trivium
Cím: The Crusade
Megjelenés: 2006
Tagok:
Matt Heafy - ének, gitár
Corey Beaulieu - gitár
Paolo Gregoletto - basszusgitár
Travis Smith - dob
Kiadó: Roadrunner
Műfaj: Metal
Típus: Nagylemez
Dallista:
01.Ignition
02.Detonation
03.Entrance of the Conflagration
04.Anthem (We Are the Fire)
05.Unrepentant
06.And Sadness Will Sear
08.To the Rats
09.This World Can't Tear Us Apart
10.Treat the Floods
11.Contempt Breeds Contamination
12.The Rising
13.The Crusade
Borító: A lemez borítója hamar elnyerte a tetszésem, egy halvány
képregényes hangulata van azzal a karakterrel meg a színválasztással, de az is
lehet, hogy inkább olyan videójátékos.
A modern metal egyik sikercsapata, a Trivium, elég nagy
változásokon ment át az évek során. A technikás metalcore – on a nagy
refrénekkel operáló, általuk csak simán metal zenének nevezett berkeken mind
megmutatták magukat és törtek egyre feljebb és feljebb. A sikerük titka
szerintem a nagyszerű zenei alapokra behozott olykor dallamos, olykor brutális
ének, ami bár se nem új, se nem egyedi, de attól még egyedi a maga módján. A
2006 – os The Crusade lemezen ez szépen ki is rajzolódott, na de lássuk hogyan.
A lemez rögtön belecsap a lecsóba, nincs intro, hanem az Ignition dallal
robban be a cucc, ahol először egy enyhén thrashes riffel kecsegtetnek a
srácok, majd Matt kollega karcos hangja töri meg a zenei alapot. Mondhatni
szokás szerint a refrénre kitisztulnak a dolgok, jön a tiszta ének és a könnyen
énekelhető dallam. Az Ignition ikerdala a Detonation rögtön utána következik,
duológiát alkotva. A címhez illően egy kicsit mogorvább és keményebb dalról
beszélünk, de a tiszta ének is igencsak szerepet kapott, főleg a dal vége felé.
Az Unrepentant dal egy kicsit olyan, mintha a srácok előre vetítették volna a
jövőt, amikor is a nagy dallamok átvették a hörgés és üvöltés helyét és
„ellágyultak”. Ez persze nem igaz, mert a vad energia ugyanúgy megvan a dalban,
mintha teli lenne embertelen üvöltéssel, de így sokkal befogadhatóbb. Talán ez
erre a legjobb kifejezés. Ezt a stílust követi a soron következő dal, az And
Sadness Will Sear. A This World Can’t Tear Apart Us rockosabb, lágyabb introja
egy új ízt hozott a lemezen, egy sokkal finomabb dalt kapunk, mint az előzőek,
ami amúgy tök jól áll a srácoknak, annyira, hogy majd’ 10 évvel később egy
egész lemeznyi ilyen dalt kihoztak. A lemez lezárására a címadó kapta a
szerepet, ami a lemez leghosszabb dalaként – úgy, hogy ez egy instrumentális
dal - egy szép, kerek lezárása a hanganyagnak. Egy átfogó képet nyújt az egész
lemezről, az erős gitárok és vastag dobhangzás mellett itt – ott egy két tiszta
gitárhang is felcsendül
Szerintem ez egy nagyon erős folt a Trivium vásznán,
sok rajongónak hatott újszerűen és lehet meghökkentően, de ez a rock szakma már
csak ilyen…
Értékelés: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése