Van Halen: 1984

Előadó: Van Halen

Cím: 1984

Megjelenés: 1984

Tagok:

David Lee Roth - ének

Eddie Van Halen - gitár

Alex Van Halen - dob

Michael Anthony - basszusgitár

Kiadó: Warner Bros Records

Műfaj: Aréna rock

Típus: Nagylemez

Dallista:

01.1984

02.Jump

03.Panama

04.Top Jimmy

05.Drop Dead Legs

06.Hot For Teacher

07.I'll Wait

08.Girl Gone Bad

09.House Of Pain

     A Van Halen a klasszikus rockzene egyik legnagyobb ikonja, akik úgy tolták az arénarockot, mintha az életük múlt volna rajta. Ráadásul egy olyan ember nyúzta náluk a húrokat, mint Eddie Van Halen, aki egy teljes gitáriskolát teremtett a technikáival és szólóival, és persze egy új trendet a csíkos gitárjaival. A rengeteg sikeres nagylemezt végig hallgatva úgy gondoltam, itt az ideje, hogy néhány lemezről leírjam a gondolataimat, emléket állítva ezzel a zenekarnak és a nemrég elhunyt Eddienek (1955 – 2020). 

     Az első nagylemez, amiről írni szeretnék, az pedig nem más, mint az ikonikus borítójú 1984 lemez. Már régóta beleégett a retinámba a kép a dohányzó angyalkáról, de őszintén szólva soha nem a Van Halen zenéje ugrott be róla, hanem maga a kép. A lemez amúgy a címadó dallal indít, ami egy rövid zenei intro, szintetizárokat utánzó gitárhangzással – ami amúgy a Van Halen specialitása volt – és vonósokkal. Ezután következik a Van Halen talán legismertebb dala, a Jump, amit a mai napig imádnak játszani a rádiók, mert olyan energia bomba a dal. A zenei alapja is igazán magával ragadó és jó érzés dúdolgatni, aztán jön a refrén, ami teljesen leveszi a lábáról a hallgatókat. A Panama már egy sokkal gitárcentrikusabb alappal indít, mint a Jump, Eddie sokkal nagyobb teret kapott, hogy megmutassa mit tud. A benne lévő gitárszóló is igencsak erős lett, nagyon tetszik, ahogy „elhal” a vége felé a zene és csak a gitár marad előtérben. A Drop Dead Legs crunchos hangzásvilága a korai hard rockot juttatta eszembe, amire még rásegített az az érdekes dob hangzás meg stílus, amit Alex Van Halen produkált a dalban. A Hot For Teacher ütőhangszeres kezdése meghökkentő volt cseppet, egyáltalán nem számítottam ilyenre ezen a lemezre. Aztán jön Eddie tekerése, ami már ez komfortosabb környezetbe visz vissza, és kezdődhet a megszokott rock and roll. A lemezt záró House Of Painről azt gondoltam, hogy egy szép ballada lesz, aztán jött a vadóc rock and roll riff és David Lee Roth karcos hangja és egy dögös, vagány rock nóta lett belőle, szóval nem jött be, amit vártam, de talán jobb is így. 

     Egy vagány rock lemezt raktak össze a srácok, nagyon élveztem minden pillanatát, megértem miért is lett a Van Halen korszakalkotó zenekar a ’80 – as években. Hogy melyik lesz a következő Van Halen lemez amelyikről írni fogok, de már várom, hogy belekezdjek. 

Értékelés: 10/10