Evil King: The Dark Age

Előadó: Evil King

Cím: The Dark Age

Megjelenés: 2021

Tagok:

Aristofanis Tzaerlis - basszusgitár

Aero Cristian - dob

Spiros Rizos - gitár

Pablo Ruiz Díaz - ének

Műfaj: Power metal

Típus: Nagylemez

Dallista:

01.Intro (El Templario)

02.Jerusalem

03.The Dark Age

04.A Sinful Allegiance

05.Ancient Calling

06.Kiss me, Goodbye

07.The Order of Things

                                                                                                                                                                                08.The Holy Grail

                                                                                    09.A Lonesome Vision

                                                                                    10.Apophis (the Bonescraper)

                                                                                    11.Kiss Me, Goodbye - VC version

     A görög – argentin power metalt játszó Evil King 2021 – ben jelentette meg az első nagylemezét. Ebbe az anyagba véletlenül futottam bele egy zenemegosztó oldalon, de nem bántam meg, hogy rászántam azt az ötven percet, amíg szól a lemez. Először is a lemez borítója fogott meg nagyon, mostanában nem szoktam külön kitérni a borítókra, de jelen esetben muszáj. Szeretem a power metal borítókat, általában fantáziadúsak, de ez különösen jó lett, ahogy a három keresztesvitéz együtt áll a kőből készült asztal mellett, rajta a szent serleggel, háttérben a sárkánnyal. Fantasztikus. Szerencsére ez a jelző a zenéjükre is elmondható.

      A lemez egy másfél perces introval indít El Templario címmel, ami kitűnően passzol a lemez borítójához. A következő tétel, az igazi indítása a lemeznek is jól illik a képbe, a Jerusalem cím sokatmondóra sikerült. A riff jól hozza a megszokott power metal sémát, dallamos és dallamtapadásos, mondjuk elvártam volna bele egy kis középkori zenei motívumot, vagy valamit, ami meghozná a kereszteshadjárat ízét. A címadó tétel már egy súlyosabb darab, a gitárok teltebbek és egy kicsit keményebbek, a billentyűs alap pedig ad egy csekély vészjósló hatást. Az ének, mint az előzőben itt is rendben van, a dallamok erősek, és élettel teltek. Az A Sinful Allegianceba már egy kis elektronika is megjelent és a dallamok is sokkal „szabadabbak” voltak, egy kicsit kiléptek a szokásos power stílusból. A Kiss Me Goodbye (ami amúgy kétszer van fent a lemezen) lett a kedvenc dalom. Egy gyönyörű balladáról van szó, ami az első másodpercektől fogva magával ragadja a hallgatót és nem ereszti. Ebbe a dalba még simán el tudtam volna képzelni akár még Bruce Dickinson hangját is, illett volna hozzá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Maidenes lenne a dal, sőt ellenkezőleg, sokkal inkább Bruce szólókarrierjéhez illett volna még inkább. A The Order of Thingesszel visszatértek a srácok a sokkal keményebb és fogósabb riffekhez, nem bántam volna, ha az egész lemez ilyen lett volna. A lemezt záró Apophis (The BoneScraper) tételben végre egy kis halvány női vokál is fellelhető, aminek kifejezetten örülök. Szerintem egy igen erős befejezés lett, megkoronázza a lemezt. 

     Ahhoz képest, hogy az első lemeze a brigádnak igencsak erősre sikeredett: a hangszerek a helyén vannak, az ének és a dallamok mindig a helyükön vannak, a srácoknak a vérükben van a fémzene. 

Értékelés: 9/10