Thousand Foot Krutch: Phenomenon

Előadó: Thousand Foot Krutch

Cím: Phenomenon

Megjelenés: 2003

Tagok:

Trevon McNevan - ének, gitár

Joel Bruyere - basszusgitár

Steve Augustine - dob

Kiadó: Tooth & Nail

Műfaj: Rock

Típus: Nagylemez 

Dallista:

01.Phenomenon

02.Step to Me

03.Last Words

04.This Is a Call

05.Rawkfist

06.Faith, Love and Hapiness

07.I Climb

08.Quicken

09.New Design

10.Bounce

11.Ordinary

12.Break the Silence

     A Thousand Foot Krutch mindig is fontos zenekar volt számomra, ők voltak az egyik ok, amiért elindultam a lejtőn a keményebb zenék világában. Bár akkor még nem album szerint hallgattam a dalaikat, csak ahogy feldobta őket a YouTube, úgy gondoltam, így évekkel később ideje lenne elővennem a lemezeiket és nosztalgiázni egy kicsit, ha már egy jó ideje nem adtak életjelet magukról. A Phenomenon albumot 2003 – ban adták ki, és az az érdekes, hogy körülbelül ennek az egy albumnak a dalaival nincs semmi emlékem, hogy hallgattam volna őket, de pont ezért jött jól, hogy elővettem ezeket a lemezeket. 

     Rögtön a címadódallal indít az anyag, ami egy ütős, tompított riffel kezdődik és Trevor suttogós énektémájával, ami folyamatosan nyit ki. A Step To Me már egy kicsit érdekesebb témával indít, amit jó előjelnek veszek. Azért érződik, hogy viszonylag korai lemezről beszélünk, mert hogy legyünk őszinték, a későbbi időkben sokkal izgalmasabb dalokat írtak a srácok. De ennél a dalnál már annak is örülök, hogy a refrén fogósra sikerült és elviszi a hátán a dalt. A This Is A Call akusztikus hangzásvilága szerintem eltalált lett, tetszik, hogy a lemez közepe felé betettek egy ilyen „nyugtató hatású” dalt. Az I Climb is egy remek nóta lett, bár tipikusan az a dal, ahol a verzék erősebbre sikeredtek, mint a refrén, de nincs ezzel semmi probléma. A Quicken okozott egy kis meglepetést, főleg a dallamok terén, egyáltalán nem számítottam ilyen elképesztő dallamokra és ilyen érdekes hajlításokkal, amiket Trevor produkált. A Bounce hip – hopos stílusa a nu metal korszakot hozza vissza, még ha ilyen minimalista formában is. Érdekesnek találtam, hogy a srácok bevállalták, hogy vonós hangzás is legyen a verzék alatt, nem olyan nagyon zavaróan, de hallani, hogy bizony a gitár helyét a hegedű vette át. Ezt ötletesnek találom. A lemezt záró Break The Silence tényleg megtöri a csendet, főleg, hogy egy igen harapós riffel indít. Nem rossz befejezés, de azt el kell ismerni, hogy nem a lemez legerősebb dala, hiába a Jonathan Davieses halandzsa a dal végén. 

    Ismerve a többi lemezt és tudván, hogy azok mennyire erősek, kijelenthetem, hogy nem ez volt a zenekar legerősebb lemeze, viszont ezen is helyet kaptak remek dalok és egy jó ugródeszka volt a srácok számára. 

Értékelés: 10/10