Six Year Silence: King to a Clown

Előadó: Six Year Silence

Cím: King to a Clown 

Megjelenés: 2021

Tagok:

Stevie Bell - gitár

Gary Moore - basszusgitár

Johnny Malice - ének

Iain Stratton - dob

Dave Fulton - gitár

Kiadó: Magánkiadás

Műfaj: Rock

Típus: Nagylemez

     A skót Six Year Silence várva várt első nagylemeze 2021 – ben látott napvilágot, nem túl szerencsés körülmények között. A pandémia mindenki számára betette az ajtót a zeneiparban, de talán a most induló, fiatal bandáknak leginkább. Bár a Six Year Silence nem nevezhető új bandának, hiszen már jelentek meg korábban kislemezeik, de a nagy debütálás mégis 2021 – ben jött el volna. 

     A lemez a My Enemy című dallal indít, amit a zenekar is igencsak szeretett promotálni a maga módján, és ennek meg is van az oka: ez a dal egy bivalyerős kezdés. A riffek helyenként elég groove – osak, de nagyon harmonikusak is, majd jön az ének, ami igencsak meglepett, nem számítottam, ilyen energikus, erőteljes énekre. A refrén pedig szó, ami szó elviszi az egész dalt a hátán, könnyen megjegyezhető és dallamos. A címadó nóta szerintem elég ütősre sikeredett, és érezhetőek a bandára utaló jelek, megvan az az egyedi hangszeres játékuk, amitől másodpercek után megmondható, hogy ez bizony egy Six Years Silence dal, amit még az énekesük, Johnny Malice, hangja tesz még egyedibbé. A Crash N’ Burn lett az egyik kedvenc tételem a lemezről, tetszik, hogy díszítés jelleggel került bele egy kis lágy hörgés, mondjuk ez szinte mindegyik dalra igaz a lemezről, csak ebben sokkal hangsúlyosabban van jelen, mint a többi dalban. A Today lett a lemez balladája, őszintén szólva kapóra jött a sok súlyos dal után egy ilyen nyugodt darab. Minden tiszteletem a srácoké, remekül összerakták a nótát, nem lett unalmas, vannak benne meglepetések, és nagyon jól szól. Az I Desire is jó nóta lett, rögtön felkaptam a fejem, hogy Johnny hogy kiengedi a hangját a refrénbe, szívesen hallgattam volna még így énekelni más dalokban is. A Wrong Side Of Heaven dalcímre rögtön felkaptam a fejem, egyből arra gondoltam, hogy egy jó kis Five Finger Death Punch feldolgozás lesz, de végül „csalódnom” kellett, mert egy tökös saját nótát kreáltak a srácok. A lemezt záró Fight Song a szirénázással kerekké teszi a lemezt és szerintem szépen le is zárja. Egy zúzda a dal, ezzel is megadva az utolsó ütést a hallgatóknak. 

     Ahhoz képest, hogy ez a bemutatkozó lemeze a bandának, összeszokottság és profizmus érződik a lemezen. Nem éreztem sehol, az első lemezekre jellemző gyermekbetegségeket, végig egységes volt, amit hallottam és nagyon élveztem. Remélem minél hamarabb jelentkeznek valami új anyaggal a skótok, mert egy új rajongót találtak maguknak. 

Értékelés: 10/10

Steve Emm: First Strike

Előadó: Steve Emm

Cím: First Strike

Megjelenés: 2022

Kiadó: Steelheart Memories 

Műfaj: AOR

     Steve Emm első nagylemeze, a First Strike 2021 – ben látta meg a napvilágot. Az új Hard Rock/AOR stílusjegyeket viselő nagylemez egész jóra sikeredett, de nem tartogat rengeteg újdonságot, minden benne van, ami egy „megszokott” ilyen stílusú lemezen szerepelnie kell. 

     A lemez a Danger Line című nótával indít, ami elég lassan indul be, a verzéknél lehetett volna sokkal tökösebb dal, bátran ráléphettek volna a torzítópedálra, sokkal jobb eredményt értek volna el. A refrénnél már megtalálták az eddig elveszettnek hitt torzítópedált, de azért most sem vitték túlzásba az adagolását, hogy jusson a többi dalba is. A Night Runner már egy kicsit jobban hasít, a torzítópedál is meglett már, most már csak a gázpedált kéne megtalálják a srácok, egy kis életet kéne vinni a produkcióba, hogy erőteljesebb legyen az egész produkció. A No Surrender című tétel már valamivel keményebb dal, mint az előző kettő, el is nyerte hamar a tetszésem, és itt már a refrénre is azt tudom mondani, hogy na ez már valami. A lemez közepére körülbelül az On The Road című tételnél már elérkeztek arra a szintre amire számítottam, ott már megtalálta Steve Emm a hangját és a zenekar arculatát és egy olyan slágert dobtak össze, amire azt tudom mondani, hogy megállja a helyét. Szerencsére a Total Stranger is ezt a stílust viszi magával tovább, még így a lemez végére kezd beindulni a sztori. A Walking A Fine Line egy tök jó ballada lett, tetszett, hogy vonósokkal dobták fel a dalt és bátran használták a torzított gitárt a tiszta gitár mellé, így színessé téve a dalt. Csak jól írtam én az előbb, hogy így a végére beindul a történet és egy tűrhető lemez kerekedik ki belőle. A lemezt zárü Power Games viszonylag nyers, vad riffelése őszintén szólva meglepett, nem számítottam ilyenre, de ezt egy pozitív csalódásnak könyveltem el így a végére. 

     Őszintén szólva nem tudom mit mondjak összegzésképp a lemezről. Hol kerék, hol talp, hol erős, hol nagyon gyenge. Nem mondanám, hogy rossz, amit hallottam, de a jó az nem ilyen. De ezt mindenki döntse el magának, lehet valakinek majd elnyeri az ízlését. 

Értékelés: 6/10

In Flames: The Jester Race

Előadó: In Flames

Cím: The Jester Race

Megjelenés: 1996

Tagok: 

Anders Fridén - ének

Jesper Strömblad - gitár

Gelnn Ljungström - gitár

Johan Larsson - basszusgitár

Gjörn Gelotte - dob 

Kiadó: Nuclear Blast

Műfaj: Melodic Death Metal

Típus: Nagylemez

      A death metalt „mainstreamé” tevő svéd In Flames, az évek során hatalmas karriert csinált magának, mondjuk ezt nem csak maguknak volt köszönhető, hanem a sok – sok lelkes rajongónak, akik mindig támogatták a zenekart és kiálltak mellettük. Bár a zenekar teljesítménye folyamatosan magas szinten volt, minden lemezük aranyat ér, és ez nem volt másként sem az 1996 – os The Jester Race esetében sem. 

     A lemez rögtön egy zúzdával indít, Dead Eternity címmel. A riffek szépen egymásra épülnek benne, van egy harmóniája a dalnak, amit a komor, tiszta gitárok tesznek teljessé egy kis narrációval. Persze a dal későbbi részébe előkerül a jól megszokott üvöltés, nem is akárhogy. A címadó dal introja teljesen levett a lábamról, nem számítottam ilyen szép harmóniára egy In Flames lemezen, megmondom őszintén, és arra sem gondoltam, hogy a tiszta gitár és a torzított gitár is ilyen szépen fog együttműködni egyszerre. Nagyon szép munka lett. Mondjuk szerintem a refrénbe, egy kis tiszta ének is elfért volna, de ezt a fegyvert csak később vetették be a srácok. A The Jester’s Dance egy jó átkötő lett, simán eltudnám képzelni akár filmzeneként is, akármennyire metal. Az ezt követő December Flower egy harapósabb nóta, mint az eddigiek, igencsak karcosak azok a riffek és a dobok is vadul szólnak, de teljesen bejön, korrekt dal. Az Artifacts of the Black Rain is egy direkt nóta lett, belemászik az ember arcába és a hallójárataiba és ott is marad sokáig. A Wayfaerer hogy instrumentális dal lesz, egyáltalán nem számítottam. Vártam, vártam, hogy jöjjön valami hörgés, valami ének, és hát addig vártam, míg vége nem lett a dalnak. Nem mondom, hogy rossz ötlet volt a srácok részéről, sőt, személy szerint örülök is neki. A lemezt záró Dead God In Me, mondhatni egy szokásos In Flames dal, a lemezen megszokott színvonallal. Nem okozott csalódást, mondjuk én inkább betettem volna hamarabb a sorba ezt a dalt, de így is jó, hogy felkerült. 

     Nem merem kijelenteni, hogy ez a legerősebb In Flames lemez, vagy hogy ez a kedvencem, de mindenesetre egy nagyon erős lemezről beszélünk, amit mindenkinek hallania kell.

Értékelés: 10/10

 

Thousand Foot Krutch: Exhale

Előadó: Thousand Foot Krutch

Cím: Exhale

Megjelenés: 2016

Tagok:

Trevor McNevan - ének, gitár

Joel Bruyere - basszusgitár

Steve Augustine - dob

Kiadó: The Fuel Music

Műfaj: Rock

Típus: Nagylemez

Dallista:

01.Running with the Giants

02.Incomplete

03.Give Up the Ghost

04.A Different Kind of Dynamite

05.The River

06.Push

07.Off the Rails

08.Adrenaline

09.Lifeline

10.Can't Stop This

11.Born Again

12.Honest

     A Thousand Foot Krutch mindig is fontos zenekar volt a számomra, a Linkin Park és társai mellett igencsak fontos szerepet játszott, hogy elinduljak a rock and roll, később a metal rögös útjain, amiről azóta sem tértem le. A zenekar mostanában nagyon nem aktív, amit mélységesen sajnálok, mert volt bennük kraft. Az utolsó, vagyis valószínűleg az utolsó nagylemezük 2016 – ban jelent meg Exhale címmel, ami a 2014 – es Oxygen: Inhale egyenes folytatása. 

     A lemez a Running With Giants című dallal kezdődik, ami egy vérbeli koncert nóta lett. A zenekarhoz képest elég harapósra sikeredtek benne a riffek és a keverés is jó karcos, ahogy azt illik. Trevor hangja és dallamai még mindig mesések és erősek, ezért is sajnálom, hogy mostanában nem adnak magukról életjelet. Az Incomplete is ebben a jegyben folytatja a lemezt, amit egyáltalán nem bánok. Tetszenek a hip – hopból nyúlt témák, amik helyenként megjelennek a dalban, amit végül egy nagyszerű refrén koronáz meg. A Give Up the Ghost riffjei először elég furának tűnhetnek, olyanok, mintha a nu metal érából maradtak volna ránk, vagy mintha a srácok a kétezres évek közepén írták volna őket és most kerültek elő a fiókból. A The River az egyik legjobb Good Charlotte dal, amit ismerek, de sajnos ez a Thousand Foot Krutch részéről ez nem mondható el. Sokkal izgalmasabb dolgot is kihozhattak volna belőle, de úgy tűnik ezt a magas labdát nem ütötték le a srácok. A Push viszont már hozza az elvárt formát a srácoktól, van benne energia, vannak benne jó megoldások és tényleg olyan sláger, amit bármikor odatennék a sorba a The War of Change, a Courtesy Call vagy a Move mellé. Amit nagyon hiányoltam a lemezről, az egy szép, lassú dal, egy ballada, mint az Already Home, a Be Somebody, a So Far Gone vagy a Wish You Well. A lemezt záró Honest próbált beállni ebbe a sorba, de hiába a tiszta gitár és a vonósok, valahogy nem sikerült neki. De ha nem ezekhez a nagysikerű dalokhoz hasonlítom, akkor azt kell mondjam, nem rossz dal lett, kellemes a hangzása és szívesen meghallgatom néhanapján. 

     Az már biztos, hogy nem ez a zenekar legjobban sikerült lemeze, és azért lezárásnak sem lenne valami jó. Nem egy rossz lemez, nem arról van szó, csak ismerve az előző albumokat a hallgatóság jogosan véli visszalépésnek. Nagyon remélem minél hamarabb összekapják magukat a srácok és összehoznak egy új anyagot, mert kár értük, hogy elvesszenek a süllyesztőben. 

Értékelés: 8/10

Maynard James Keenan és Sarah Jensen: Ellentmondásos Dolgok Tökéletes Egységben

Cím: Ellentmondásos Dolgok Tökéletes Egységben

Szerző: Maynard James Keenan & Sarah Jensen

Kiadó: Konkrét Könyvek

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 352

ISBN: 978-615-5899-03-4

     Maynard James Keenan neve a Tool zenekar miatt csengett ismerősen, habár soha nem voltam valami nagy Tool rajongó. Ha jobban belegondolok, talán egy Tool lemezt sem hallgattam meg, egy – két dalt csupán. 2020 – ban jelent meg magyar nyelven Maynard önéletrajza, Ellentmondásos dolgok tökéletes egységben címmel, ami már az első hallomásra magával ragadott, bírom az ilyen mély, filozofikus gondolatokat.

      Mivel a könyvet úgy harangozták be, hogy nem egy szokásos rock and roll könyv, hanem egy mély gondolatokkal teli, barangolós könyv, így magas elvárásokkal álltam neki olvasni. Maynard gyermekkora nem volt éppen irigylésreméltó: a szülei elváltak, az édesanyja súlyos betegséggel küzdött, amiért el kellett költözzön az édesapjához és az új feleségéhez. Ahhoz képest, hogy a kis Jim milyen visszahúzódó gyermek volt, a tehetsége hamar megnyilvánult a sportban (futás és birkózás), a művészetben és (később) a zenében. A fiatalkorát az útkeresés jellemezte, próbát tett a katonasággal, de nem vált be neki, majd különböző (őrült) munkahelyek után magára talált a zenei színtéren. A Tool egész hamar betört a mainstream zenekarok sorába, a fiatalok megőrültek a zenétől és Maynard színpadi produkciójától. A Tool mellett persze szükség volt még egy (igazából) több mellékprojektre, ahol a Perfect Circle kapta a legnagyobb hangsúlyt és rivaldafényt. A végső kiteljesedést végül a borászat hozta meg számára, amivel még a családjához is megtalálta a köteléket. Tényleg nem egy megszokott rock and roll könyv, egyrészt fura volt olvasni, hogy nem voltak benne olyan szaftos sztorik a rock és a metal zene világából, de másrészt tetszett, hogy mély gondolatokkal volt teletűzdelve, ami bizony elgondolkodtatott bizonyos dolgokon. 

     A könyv megjelenése szerintem gyönyörű lett, a borító igényes és szép, a könyv mérete pont megfelelő és végre színes képek kerültek bele illusztráció gyanánt, amit nagyon értékelek.  

     Összességében tetszett a könyv, bár nem a legkönnyebb olvasmány, amit valaha olvastam, sőt. De abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam, és szerintem még később is a kezembe fog landolni ez a könyv. 
Kedvenc idézet: „Életed során, jó esetben, ráébredsz, hogy nem maga ’A’ történet vagy, hanem csak a történet része.”

Értékelés: 8/10

Evil King: The Dark Age

Előadó: Evil King

Cím: The Dark Age

Megjelenés: 2021

Tagok:

Aristofanis Tzaerlis - basszusgitár

Aero Cristian - dob

Spiros Rizos - gitár

Pablo Ruiz Díaz - ének

Műfaj: Power metal

Típus: Nagylemez

Dallista:

01.Intro (El Templario)

02.Jerusalem

03.The Dark Age

04.A Sinful Allegiance

05.Ancient Calling

06.Kiss me, Goodbye

07.The Order of Things

                                                                                                                                                                                08.The Holy Grail

                                                                                    09.A Lonesome Vision

                                                                                    10.Apophis (the Bonescraper)

                                                                                    11.Kiss Me, Goodbye - VC version

     A görög – argentin power metalt játszó Evil King 2021 – ben jelentette meg az első nagylemezét. Ebbe az anyagba véletlenül futottam bele egy zenemegosztó oldalon, de nem bántam meg, hogy rászántam azt az ötven percet, amíg szól a lemez. Először is a lemez borítója fogott meg nagyon, mostanában nem szoktam külön kitérni a borítókra, de jelen esetben muszáj. Szeretem a power metal borítókat, általában fantáziadúsak, de ez különösen jó lett, ahogy a három keresztesvitéz együtt áll a kőből készült asztal mellett, rajta a szent serleggel, háttérben a sárkánnyal. Fantasztikus. Szerencsére ez a jelző a zenéjükre is elmondható.

      A lemez egy másfél perces introval indít El Templario címmel, ami kitűnően passzol a lemez borítójához. A következő tétel, az igazi indítása a lemeznek is jól illik a képbe, a Jerusalem cím sokatmondóra sikerült. A riff jól hozza a megszokott power metal sémát, dallamos és dallamtapadásos, mondjuk elvártam volna bele egy kis középkori zenei motívumot, vagy valamit, ami meghozná a kereszteshadjárat ízét. A címadó tétel már egy súlyosabb darab, a gitárok teltebbek és egy kicsit keményebbek, a billentyűs alap pedig ad egy csekély vészjósló hatást. Az ének, mint az előzőben itt is rendben van, a dallamok erősek, és élettel teltek. Az A Sinful Allegianceba már egy kis elektronika is megjelent és a dallamok is sokkal „szabadabbak” voltak, egy kicsit kiléptek a szokásos power stílusból. A Kiss Me Goodbye (ami amúgy kétszer van fent a lemezen) lett a kedvenc dalom. Egy gyönyörű balladáról van szó, ami az első másodpercektől fogva magával ragadja a hallgatót és nem ereszti. Ebbe a dalba még simán el tudtam volna képzelni akár még Bruce Dickinson hangját is, illett volna hozzá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Maidenes lenne a dal, sőt ellenkezőleg, sokkal inkább Bruce szólókarrierjéhez illett volna még inkább. A The Order of Thingesszel visszatértek a srácok a sokkal keményebb és fogósabb riffekhez, nem bántam volna, ha az egész lemez ilyen lett volna. A lemezt záró Apophis (The BoneScraper) tételben végre egy kis halvány női vokál is fellelhető, aminek kifejezetten örülök. Szerintem egy igen erős befejezés lett, megkoronázza a lemezt. 

     Ahhoz képest, hogy az első lemeze a brigádnak igencsak erősre sikeredett: a hangszerek a helyén vannak, az ének és a dallamok mindig a helyükön vannak, a srácoknak a vérükben van a fémzene. 

Értékelés: 9/10

 

In Flames: Colony

Előadó: In Flames

Cím: Colony

Megjelenés: 1999

Tagok:

Anders Fridén - ének

Björn Gelotte - gitár

Jesper Strömblad - gitár

Peter Iwers - basszusgitár

Daniel Svensson - dob 

Kiadó: Nuclear Blast

Műfaj: Melodic Death Metal

Típus: Nagylemez

Dallista:

01. Embody the Invincible

02. Ordinary Story

03.Scorn

04.Colony

05.Zombie Inc.

06.Pallar Anders Visa

07.Coerced Coexistence

08.Resin

09.Behind Space '99

10. Insipid 2000

11.The New Word

     A svéd death metalt egyik legnevesebb nagykövete, az In Flames, nem véletlenül vált a műfaj egyik, ha nem a legsikeresebb képviselőjévé, hiszen folyamatosan minőségi nagylemezekkel látták el a rajongók sokaságát, nem tudnék egy olyan lemezt mondani, ami nem állná meg a helyét, vagy valamilyen szinten kilógna a sorból. 1999 – ben adták ki a Colony című nagylemezüket, ami azóta már az egyik alapkőnek számít az In Flames munkásságában. 

     A lemez az Embody The Invincible című dallal kezdődik, ami nem teketóriázik, rögtön belecsap a lecsóba és leszedi a hallgatók fejét. A gitárok szép harmóniát hoznak létre, egységben vannak. Az ének, ami megtöri egy kicsit ezt az egységet, nagyon aggreszív módon tör elő, de mégis mit is vártam az In Flamestől? Máskülönben nagyon egybe van a dal, minden passzol mindennel és semmi sincs túltolva benne. Ezt követi az Ordinary Story, ami szinte megszakítás nélkül tör elő, mintha az előző dal testvére lenne. Itt már a srácok elővették a tiszta gitárokat is, és nagyobb hangsúlyt kapott a dob is. A verzékbe Anders tiszta suttogása különleges volt, szeretem mikor ezt a technikát alkalmazza. A címadó nóta riffelése szerintem elég egyedire sikerült, megértem, hogy ezt választották az úgymond „fődalnak”. Mondjuk egy kis tiszta ének még jobban fel tudta volna dobni a refrén tájékán, adott volna neki egy különleges karaktert. A Zombie Inc középén lévő kis akusztikus lelassulás és az azt követő szóló nagyon erősre sikeredett, azok a harmóniák profi együttműködés jelei. Az ezt követi rövid felvezető, az Pallar Anders Visa, meglepetés volt a számomra, hiszen a tiszta gitárok mellé még vonósok is társultak, ami szívmelengető érzés volt. A Behind Space ’99 egy kicsit olyan nu metalos, futurisztikus címnek tűnt, vagyis azt sugallta, hogy valami olyasmi hangzásra kell számítani, de a gyakorlatban ez nem valósult meg. Maradt a régi, jó öreg, velős In Flames hangzás, amit őszintén szólva nem is bánok, nem illett volna a képbe a dal. A lemezt záró The New World kezdőriffjei engem egy vészjelző szirénára emlékeztettek, ami jelzi, hogy jön a következő évtized, évszázad, évezred, ami nem feltétlen sok jót tartogat az emberiség számára és hát így is lett. Szerintem egy erős befejezést kapott a Colony, bármely lemezen megállta volna a helyét ez a dal. 

     Nem hiába vált kultikussá és ikonikussá ez a lemez, hiszen hatalmas számok vannak rajta, nagyon egyben van, nagyin jól szól, de hát ezt már megszokhattuk a zenekartól, fél munkát nem engednek ki a kezeik közül. 

Értékelés: 10/10